Szinte mindenkinek van olyan emléke, amelytől szívesen megszabadulna: egy kínos pillanat, egy fájdalmas jelenet, valami, ami a legrosszabbkor tér vissza, gyakran késő este. Johannes Gräff, a lausanne-i EPFL idegtudósa azt vizsgálja, hogy az ilyen emlékeket valóban törölni lehet-e. A válasza: elvben igen, de van egy bökkenő, ami sokat számít, amint az egerektől az emberekig jutunk. A végén pedig kipróbálhatod, hogyan birkózol meg a nehéz emlékeiddel.
Mielőtt megkérdeznénk, kitörölhető-e egy emlék, érdemes tisztázni, mit is jelent valójában a „kitörlés”. A CORDIS 2026. augusztus 14-én megjelent cikke szerint a kérdésről két fő irányzat létezik.
Az első Ivan Pavlovig nyúlik vissza, az orosz Nobel-díjashoz, aki a kutyákkal végzett kísérleteiről a leghíresebb. Pavlov az 1920-as években azt javasolta, hogy az emlék az elfojtás aktív folyamata révén halványul el. Más szóval az agy nem töröl semmit, csak megtanulja lenyomni a régi emléket.
A második, újabb nézet megfordítja ezt az elképzelést. Egyes tudósok szerint az emlékek, különösen a traumatikusak törlése inkább a hozzájuk való visszatérést jelentheti, nem az eltolásukat.
Miért segítene egy rossz emlékhez visszatérni? A magyarázat meglepően egyszerű. Valahányszor valaki felidéz valamit, az emlék egy időre képlékennyé válik, és megváltozhat.
Ez a rugalmasság nem csupán laboratóriumi érdekesség. Pontosan erre épít az expozíciós terápia. Ebben az ember szándékosan, biztonságos környezetben tér vissza egy nehéz élményhez, hogy az emlék átformálódhasson, és ne csak elássák.
Johannes Gräff a svájci Lausanne-i Szövetségi Műszaki Egyetem (EPFL) Brain Mind Institute intézetében dolgozik. Egy olyan gondolatra hívja fel a figyelmet, amely az utóbbi években megváltoztatta a szakterületet.
„Az elmúlt évek egyik kulcsfontosságú áttörése az volt, hogy megértettük, hogyan tárolódnak az emlékek az úgynevezett engramsejtekben” – mondja Gräff. „Az elképzelés az, hogy valahányszor valami újat tanulunk vagy átélünk, az agyunkban sejtek aktiválódnak, és emléknyomot hagynak.”
Az emlék tehát nem valamiféle absztrakt formában lebeg az agyban. Egy meghatározott sejtcsoporthoz kötődik, amely az esemény idején aktív volt. Ettől legalábbis elméletben a kutatók megtalálhatják és tanulmányozhatják.
Gräff és csapata ezt a Remote memory traces projektben vizsgálta, amelyet az Európai Kutatási Tanács finanszírozott. Egereken sikerült azonosítaniuk és megjelölniük azokat az idegsejteket, amelyek egy adott traumatikus emlék hatására aktiválódnak.
A kísérletek több kulcsfontosságú eredményt hoztak:
Gräff azonban óvatosan fogalmaz. „A követő tesztek azt mutatták, hogy az egerek sikeresen elfelejtették, vagy ha úgy tetszik, kitörölték egy traumatikus esemény emlékét” – mondja. „Pontosabb azonban azt mondani, hogy egy adott traumatikus eseményhez kapcsolódó asszociáció törlődött.”
Ez a különbség fontos. Az egerekben az esemény és a hozzá tapadó félelem közötti kapcsolat tűnt el, nem feltétlenül magának az eseménynek minden nyoma.
Kézenfekvő a kérdés, hogy ez a tudás felhasználható-e egyetlen emlék célzott kitörlésére. „Elméletileg ez lehetséges” – jegyzi meg Gräff. „Egerekben sikerült molekuláris kapcsolót beépítenünk az engramsejtekbe. Ennek a »kikapcsolása« gyakorlatilag megszabadított az emléktől.”
Egy kapcsoló, amely egyetlen emléket távolít el, a többit pedig érintetlenül hagyja, tudományos-fantasztikusan hangzik, de egerekben működött.
Itt jön a bökkenő. Egy emlék törlése az emberi agyban nagyságrendekkel bonyolultabb lenne, mint egerekben.
Gräff világosan fogalmazza meg a dilemmát. „Hipotetikusan használhatnánk génterápiát bizonyos idegsejtek be- és kikapcsolására?” – kérdezi. „Azt mondanám, igen, de azzal a kikötéssel, hogy jelenleg vakon mennénk, nem tudva biztosan, hogy az egyik emléket töröljük, és nem a másikat. Úgyhogy ez a megközelítés most egyszerűen nem megvalósítható.”
Röviden: a gond nem maga az ötlet, hanem a pontosság. Ha nem tudjuk pontosan, mely sejtek melyik emléket hordozzák, egy élmény törlésére tett kísérlet ugyanúgy megsérthet egy másikat.
Az emléktörlő eljárás helyett Gräff valami gyakorlatiasabbal foglalkozik. A traumatikus események „elfelejtésével” kapcsolatos eredményekre szeretne építeni, és megnézni például, hogy biztonságos gyógyszeres megoldásokkal fokozható-e az expozíciós terápia haszna.
Ha ez bejön, nagy segítség lehet a poszttraumás stressz zavarral (PTSD) élőknek. A cél nem az lenne, hogy letörölje a múltjukat, hanem hogy segítsen szembenézni a traumatikus emlékekkel, és továbblépni.
Az emléktörlés már nem puszta fantázia, legalábbis a laboratóriumban. Az engramsejtekkel kapcsolatos kutatások azt mutatják, hogy az emlékek meghatározott idegsejtcsoportokban tárolódnak, és az „elfelejtés” éppen ezekben zajlik. Egerekben egy molekuláris kapcsoló is elég volt egy emlék eltávolításához. Embereknél azonban ugyanez a módszer sokkal bonyolultabb lenne, és egyelőre nem megvalósítható. A legígéretesebb út a meglévő kezelések, például az expozíciós terápia támogatása, amely segíthet a PTSD-vel élőknek szembenézni a nehéz emlékekkel ahelyett, hogy elfelejtenék őket.
5 kérdés · egy perc
English
Čeština
Deutsch
Español
Français
Magyar
Italiano
Polski
Português
Русский
Slovenčina
Türkçe
Українська
العربية
中文